7. Materializmus

Materializmus

 Darwin híveinek többsége a természetes kiválasztás elméletét még ma is a materializmus szegletkövének tekinti, annak ellenére, hogy a darwini elmélet nem zárja ki a Teremtő létezését:

„Az én véleményem szerint mindazzal, amit a Teremtő által az anyagra kényszerített törvényekről tudunk, jobban összhangban áll, ha a Föld múlt és jelen lakóinak létrejöttét és elpusztulását másodlagos törvények vezérlik, akárcsak az egyén születését és halálát.”[1]

 

A fajok földrajzi elterjedéséről szóló fejezet egyik alcíme: A teremtés feltételezett központjai[2]. Darwin sohasem foglalt állást a Teremtő személyével kapcsolatban, elméletében az élet szerzője lehet a teremtő Isten, vagy a teremtő Természet. Darwin lehetségesnek tartotta az ősnemzést, de mivel semmilyen bizonyítékot nem talált rá, inkább hallgatott róla. A darwinizmus egy mechanisztikus, de nem materialista elmélet. Ennek ellenére – a materialista evolúciótan apostolainak, különösen Thomas Huxleynak és Ernst Haeckelnek köszönhetően – az ősnemzés dogmája gyorsan elterjedt, „hiszen ezt szokták a vásáros természettudósok ráadásul adni a darwinizmusra. Mintha azt mondanák: uraim, a darwinizmus szép elmélet; tudjuk, maguknak is tetszik, hát fogadják el ezért a szép elméletért az ősnemzést is kegyelmesen. Ne nézzék, hogy nem lehet azt bebizonyítani; gondoljanak arra, hogy nélküle a darwinizmus is csak szép álom”[3] – írja Prohászka Ottokár.

Julian Huxley (Thomas Huxley unokája) szerint „az evolucionista gondolkodásmódban nincs többé szükség, sem pedig hely a természetfölötti számára”[4]. Csakhogy a fajok átalakulásának gondolata nem zárja ki a Teremtő létezését. Lamarck Állattani filozófia című művében így ír az evolúció és a Teremtő kapcsolatáról:

„Kétségtelen, hogy minden csak a magasztos Teremtő akaratából létezik. De vajon nem tudhatnánk mi szabályokat kijelölni akarata végrehajtásához és rögzíteni a módot, melyet követett ebben a tekintetben? Végtelen hatalma nem alkothatta vajon meg a dolgoknak rendjét, amely fokozatosan létrehozta mindazt, amit látunk, és mindazt a létezőt, amit még nem ismerünk?”[5]

Érdekes, hogy A fajok eredetének mai kiadásaiból rendre kimarad az a Francis Bacontól származó idézet, melyben a tudományos módszer megalkotója arra hívja fel a figyelmet, hogy az ember sohasem mélyedhet el túlságosan Isten igéjének és műveinek tanulmányozásában. Az idézet a Darwin életében megjelent valamennyi kiadás elején szerepelt.

A materializmus nem tudomány, hanem egy metafizikai elképzelés, hiszen „a természettudomány az érzékelhető, anyagi világgal foglalkozik; éppen azért végtelen és örök létről semmit sem tudhat. Minden, ami empirikus, szükségképpen véges, nem végtelen; ideiglenes és nem örök. (…) A véges és ideiglenes anyag, ez tehát természettudományos tény. Aki örök, végtelen anyagot emleget, az nem áll empirikus alapon”[6].

A Britannica Hungarica Világenciklopédia szerint „a materializmus mint szemléletforma implicit minden tudományos igényű és jellegű tevékenységnek előfeltétele és alapja – még akkor is, ha ezt a tevékenységet netán valamilyen vallásos meggyőződésű tudós végzi”[7].

Eszerint minden tudományos kutatásnak abból a metafizikai feltételezésből kellene kiindulnia, hogy létezhet örök és végtelen anyag. Bacon egy másik metafizikai kiindulópontot javasol: „Kiindulópontunk pedig az Isten legyen, mert mindaz, amit vizsgálunk, természete szerint oly szembeszökően jó, hogy csak Istentől, minden jó forrásától és a világosság atyjától származhatik.”[8]

Prohászka Ottokár szerint a valóságban „nincs egyetlen természettudós, aki a tudományból elvet vagy tényt emlegethet Isten léte ellen. Amit »tudománynak« szeretnek mondani, nem egyéb, mint gyökerében téves különféle spekuláció, melyeket materializmusnak, darwinizmusnak, monizmusnak hívnak”[9].

---

[1] Charles Darwin: A fajok eredete, 430. o.

[2] Charles Darwin: A fajok eredete, 325. o.

[3] Prohászka Ottokár: Föld és ég II. 58. o.

[4] Julian Sorell Huxley: Essays of a Humanist, 82. o. (Penguin Books, Harmondsworth, 1969)

[5] Lamarck: A természet fejlődése, 86. o.

[6] Prohászka Ottokár: Isten és a világ, 57. o.

[7] Britannica Hungarica Világenciklopédia: 12. kötet, 415. o. (materializmus)

[8] Francis Bacon: Novum Organum XCIII.

[9] Prohászka Ottokár: Isten és a világ, 8. o.

6. Monizmus

Monizmus

 Az evolúció széleskörű elfogadtatásában fontos szerepet játszott Ernst Haeckel[1], a „német Darwin” is, aki szintén új reformációt sürgetett, és hadat üzent a Katolikus Egyháznak. Haeckel evolúciós elméletét a szerzett tulajdonságok öröklődésére (lamarckizmus) alapozta, így ő is letért a darwini útról, a tudományos kutatás útjáról nem is beszélve. Haeckel azt tartotta, hogy a fejlődés egy olyan „természeti törvény, amelyet semminő emberi hatalom, sem a zsarnokok fegyverei, sem a papok átkai sohasem tudnak elnyomni”[2]. A feltartóztathatatlan fejlődés persze nem része Darwin elméletének, „a természetes kiválasztás elmélete ugyanis független a haladás, a fejlődés, valamiféle cél feltételezésétől”[3]. Haeckel lamarckizmusa és Huxley szaltácionizmusa kapcsán joggal tehetjük föl a kérdést, hogy Darwin vajon miért nem tiltakozott soha az ellen, hogy A fajok eredetében kifejtett nézeteit még az evolúció legelszántabb hívei is félreértik, illetve félremagyarázzák? Valószínűleg azért, mert Huxley és Haeckel is hasznos szolgálatot tett azzal, hogy segített megdönteni a fajok egyenkénti teremtésének dogmáját.

1866-ban Haeckel dolgozta ki a biogenetikai alaptörvényt, amely szerint az élőlények egyedfejlődésük során megismétlik a törzsfejlődést, azaz a faj evolúcióját. A különböző fajok embrióinak összehasonlításával végzett demonstráció során „Haeckel a tréfa kedvéért a humán embriók helyére kutyaembriókat rakott, de azok annyira hasonlítanak az emberre, hogy a lényeget így is pontosan tükrözik”[4]. Haeckel később beismerte a csalást (felnagyította és módosította az embriók képét), de sokan nem is sejtik, milyen következményekkel járt Haeckel „tréfája”, amellyel az evolúciót igyekezett bizonyítani. Ha ugyanis az embrió és a magzat a törzsfejlődés különböző fokain keresztül fejlődik emberré, akkor az abortusz nem egy embernek, hanem csupán egy alsóbbrendű lénynek az elpusztítását jelenti. És bár a biogenetikai alaptörvényt a tudomány sokszorosan megcáfolta, az abortusz hívei még ma is gyakran hivatkoznak rá a magzati élet kioltásának igazolására.

Haeckel képzelgései közül valószínűleg az elsüllyedt kontinens, Lemuria ötlete a legfantasztikusabb. Haeckel szerint Lemuria volt az emberiség bölcsője, ami a Csendes- vagy Indiai-óceán mélyére süllyedt, ezzel az embert és az emberszabású majmokat összekötő „hiányzó láncszemek”, az emberi faj evolúciójának legfőbb bizonyítékai, végleg elvesztek. Eszerint léteztek valamikor átmeneti formák, csak időközben megsemmisültek. Az efféle okoskodás éppoly tudományos, mint ha valaki azt állítaná, hogy az átmeneti formákat földönkívüliek vitték magukkal. A jenai professzor spekulációit a tudósok többsége sohasem vette komolyan, Prohászka Ottokár szerint Haeckel „a modern természettudományban a régi görög barátok fanatizmusát képviseli, s így figyelemre nem méltó”[5]. A laikusok körében viszont óriási népszerűségre tett szert, Világrejtélyek [6](1899) című művéből csak Németországban több százezer példányt adtak el.

Haeckel az evolúció gondolatának alapulvételével egy materialista filozófiát is alkotott, amelynek a monizmus[7] nevet adta. Az isteni kinyilatkoztatást elvető, nyíltan keresztényellenes monizmus szentháromságos istene az Igaz, a Jó és a Szép lett. Az új vallás tanítása szerint túlvilág nem létezik, ezért a halandó embernek ezt az életet kell élveznie, amíg lehet. A monizmus népszerűsítése céljából 1906-ban megalakult a Német Monista Szövetség, melynek elnökévé Haeckelt választották. Haeckel javasolta, hogy a politika „alkalmazott biológia” legyen, mert a „primitív” emberfajták rászorulnak az „érettebb” társadalmak védelmére. Ezt az elgondolását később a nácik is igyekeztek megvalósítani. 1907-ben Eberhard Dennert[8] vezetésével létrejött a darwinizmus és a materialista monizmus ellen küzdő Kepler Szövetség, melynek tagjai szerint az ateista propagandát terjesztő monizmus jogtalanul hivatkozik a tudományra.

---

[1] Ernst Heinrich Philipp August Haeckel (1834–1919): német biológus, összehasonlító anatómus. A Jenai Egyetem zoológia és összehasonlító anatómia professzora, a Bajor Tudományos Akadémia tagja, az 1906-ban létrejött Német Monista Szövetség elnöke (Darwin-érem, Linné-érem).

[2] John Simmons: 100 tudós, 353. o.

[3] Charles Darwin: A fajok eredete (Kampis György: Bevezető tanulmány, xv)

[4] Ernst Mayr: Mi az evolúció? 45. o.

[5] Prohászka Ottokár: Föld és ég II. 30. o.

[6] Die Welträtsel (1899): http://www.zum.de/stueber/haeckel/weltraethsel/kapitel18.html

[7] monizmus: (a görög mónosz, „egyetlen” szóból) metafizikai elképzelés, amely szerint minden jelenség visszavezethető egyetlen elvre. A materialista monizmus csak a fizikai létezőket fogadja el, és a világ jelenségeit az anyag tulajdonságaival igyekszik magyarázni.

[8] Eberhard Dennert (1861–1942): német biológus. A darwinizmus és monizmus ellen küzdő Kepler Szövetség alapítója, A darwinizmus halálos ágyánál című könyv szerzője.

5. Agnoszticizmus

Agnoszticizmus

Az evolúció népszerűsítésében kulcsszerepet játszó Thomas Henry Huxley[1] – Charles Lyellhez hasonlóan – sokáig még a fajok átalakulásának gondolatát is ellenezte. Huxley az átmeneti formák hiányára hivatkozva kezdetben elfogadhatatlannak ítélte a lamarckizmust, és remélte, hogy a geológusok a ma élő fajokat a legrégebbi kőzetrétegekben is felfedezik majd. Huxley a geológiai adatok hiányosságai miatt a természetes kiválasztás elméletének helyességéről sem volt meggyőződve, és úgy vélte, hogy az elmélet mindaddig bizonyítatlan marad, amíg Darwinnak nem sikerül bemutatnia, hogy a változatok miképpen alakulnak át szaporodásbiológiailag elkülönült fajokká. A közös leszármazás számos megoldatlan kérdése ellenére Huxley az 1850-es évek végétől az evolúció lángszavú apostola lett. A látszat ellenére azonban Huxley nem a darwinizmust, hanem a materialista evolúciótant védelmezte, kreacionistának bélyegezve mindenkit, aki kritizálni merte Darwint. „Darwin buldogja” sohasem fogadta el a darwinizmus két alapvető tételét: a lassú, fokozatos átalakulást[2] (gradualizmus) és a természetes kiválasztás elvét. Huxley a hirtelen ugrások[3] (szaltácionizmus) híve volt, előadásaiban pedig a természetes szelekció működésének bemutatása helyett inkább az élőlények testfelépítésének hasonlóságaira helyezte a hangsúlyt, így sokkal meggyőzőbb volt, különösen a laikusok számára. Érvelésének egyetlen szépséghibája, hogy a fajok közötti anatómiai hasonlóságok – az átalakulás mechanizmusának ismerete nélkül – nem bizonyítják a közös leszármazást. Mellesleg Huxley a körkörös okoskodás hibájába esett, mert arra a kérdésre, hogy mi a közös leszármazás bizonyítéka, azt feleli, hogy az élő szervezetek közötti hasonlóság. És mi az oka az élőlények közötti hasonlóságnak? A közös leszármazás. Darwinnal ellentétben, aki több mint egy évtizeden át szándékosan kerülte a természetes kiválasztás elméletének emberi vonatkozásait, Huxley már A fajok eredete megjelenése előtt kijelentette, hogy az ember és a ma élő emberszabású majmok közös ősöktől származtak. Az evolúció gondolatának széleskörű elfogadtatása érdekében Huxley előadásaiban nem említette a darwini elmélet egyik legfontosabb tételét, a Malthus-féle létért folyó küzdelmet, és a szociáldarwinizmusnak is csak viszonylag rövid ideig volt híve. Az elmélet társadalmi következményeit A létért folyó küzdelem az emberi társadalomban (1888) című művében fejtette ki, eszerint a túlnépesedésből eredő elkeseredett küzdelem miatt az emberiség „örök háborúra van ítélve”, emiatt lehetetlen bármiféle együttműködés. Huxley szerint az ipari nagyhatalmak közötti verseny is a létért folyó küzdelem egyik formája. Szociáldarwinista nézeteit az 1893-ban megtartott Evolúció és erkölcs[4] című előadásában visszavonta, mert úgy gondolta, hogy a létért folyó küzdelemnek nincs helye az emberek között. Huxley elítélte mind a kapitalizmus, mind a szocializmus szélsőségeit.

Huxley az emberi faj múltjáról és jövőjéről úgy vélekedett, hogy „ha a gondolkodó ember megszabadul a szokásos hagyományok elvakító hatásától, akkor alacsonyabb származásában képességeinek legragyogóbb bizonyítékát fogja látni, és hosszú múltjában észlelt fejlődéséből azt a következtetést fogja levonni, hogy még nemesebb jövő előtt áll”[5]. Csakhogy a fejlődés eszméjének nincs köze a darwinizmushoz, „a természetes kiválasztás elmélete ugyanis független a haladás, a fejlődés, valamiféle cél feltételezésétől”[6]. Éppen ezért Huxley – a darwinizmus szó megalkotója – sem tekinthető darwinistának, „csak” evolucionistának. Huxley nem fogadta el a természetes kiválasztás elméletének alapvető tételeit, de akkor miért kelt Darwin védelmére az antidarwinista támadásokkal szemben, miért hirdette, hogy „az Evolúció modern bajnokainak leghatásosabb fegyvereit Darwin készítette”[7] és A fajok eredete egy „Whitworth ágyú a liberalizmus fegyvertárában”[8]? A válasz egyszerű: „Huxley pápa” „új reformációt”[9] sürgetett, és a darwinizmust Whitworth ágyúként igyekezett bevetni a materialista evolúciótan terjesztése érdekében. Azonban ebben a háborúban a természetes kiválasztás elmélete nem egy nehéztüzérségi ágyú, hanem sokkal inkább a trójai faló szerepét játszotta, mert bár Darwin elmélete nem bizonyítja a közös leszármazást, a materialista evolúciótan híveinek mindenképpen szükségük volt egy olyan, tudományosnak tűnő magyarázatra, amellyel a fajok átalakulása hihetővé tehető. Huxley egyik legfőbb célja a materialista evolúciótan széleskörű elfogadtatása és a tudomány materialista alapokra történő helyezése volt, mert meg volt győződve arról, hogy valaki „vagy az Egyház igaz gyermeke, vagy a Tudomány hű katonája”. A teremtés és evolúció szembeállításával Huxley tovább erősítette a teológia és a tudomány örök harcának téveszméjét.

A materialista evolúcióelmélet hívei nemcsak a fajok, hanem az élet eredetére is igyekeztek tudományosnak tűnő választ adni. Huxley már 1868-ban úgy gondolta, hogy megtalálta az élet titkát rejtő protoplazmát, aminek a Bathybius haeckelii nevet adta. Később, amikor kiderült, hogy mégsem a titokzatos protoplazmát találta meg, csak Blunderibusként (blunder=baklövés) emlegette az esetet, de továbbra is hirdette az anyag önszerveződésének (ősnemzés) soha be nem bizonyított ötletét. Ezek után nem valami meggyőző az a kijelentése, hogy „az emberi értelem elleni legsúlyosabb vétek olyasmiben hinni, amire nincs bizonyíték”.

A materialista evolúciótan védelme érdekében 1864-ben megalakult a befolyásos X Klub[10], melynek tagjai között volt Joseph Hooker, Thomas Huxley és „a fejlődéselmélet nagy tanítómestere”[11], Herbert Spencer[12] is. Az X Klubnak köszönhette Darwin, hogy még ugyanebben az évben jelölték a Royal Society legmagasabb kitüntetésére, a Copley-éremre. Darwin jelölése nem kis felháborodást keltett a tudós társaság egyes tagjai körében, akik ezt csak azzal a feltétellel fogadták el, ha A fajok eredete nem szerepel az indoklásban. Így is lett, 1864-ben Darwinnak ítélték a Copley-érmet, de nem a természetes kiválasztás elméletéért, hanem egyéb fontos geológiai, zoológiai és botanikai kutatásaiért[13]. Az evolúciós propaganda terjesztésében az X Klub mellett fontos szerep jutott a Huxley és Hooker által 1869-ben alapított Nature folyóiratnak is.

Huxley materialista filozófiájával, amelynek az agnoszticizmus[14] nevet adta, Darwin is egyetértett, egy alkalommal őszintén bevallotta, hogy „nem hiszek a Bibliában mint isteni kinyilatkoztatásban, ezért Jézus Krisztusban sem”[15].

 

Az oxfordi vita

A darwinizmus történetének egyik legismertebb ütközetét Thomas Huxley és Samuel Wilberforce[16] püspök vívta 1860-ban a Brit Szövetség oxfordi ülésén, ahol „Thomas Huxley legendás győzelmet aratott”[17] – írja Kampis György A fajok eredetéhez készített bevezető tanulmányában. John Simmons szerint „Oxford püspöke nevetségessé tette Darwin elméletét, noha nem is ismerte. A püspököt a néha »Darwin buldogjának« nevezett Thomas Huxley hallgattatta el”[18].

Csakhogy a Huxley győzelméről szóló beszámolók többsége nem felel meg a valóságnak, hiszen „a történészek hajlamosak voltak az oxfordi vitába legendás és szimbolikus vonásokat belelátni. A korabeli bizonyítékokból viszont kiderült, hogy Wilberforce egyáltalán nem vallási alapon támadta az evolúciót, hanem a tudományos nehézségekre mutatott rá Richard Owen paleontológus biztatására, amire Huxley egyszerűen nem tudott mit válaszolni, és csak Joseph Hooker mentette meg Huxleyt az intellektuális megszégyenüléstől. (…) Huxleyt csak az 1900-as években kezdték győztesnek tekinteni ebben a vitában”[19]. Az oxfordi vitával kapcsolatban a londoni Természettudományi Múzeum honlapján ezt olvashatjuk: „A beszámolókban gyakran az szerepel, hogy Huxley nyerte a csatát, pedig valójában egyikük sem győzött.”[20] A vita előzményei kapcsán Huxley méltatói gyakran megfeledkeznek arról, hogy „Wilberforce részletes kritikát írt Darwin művéről, és rámutatott a könyv hibáira. Darwin komolyan vette a kritikát és több ponton is módosította az írást Wilberforce kifogásai alapján. A kritikában nyoma sincs »egyházi homálynak«.”[21] Sőt, maga Darwin is elismerte, hogy Wilberforce-nak a Quarterly Review 1860. júliusi számában[22] megjelent kritikája „szokatlanul jó; ügyesen rátapint a leginkább feltételezésen alapuló részekre és rámutat valamennyi nehézségre”[23]. Wilberforce szerint Darwin spekulációja szomorú figyelmeztetés arra, hogyan képes egy elmélet még egy elsőrangú természettudóst is elcsábítani. A Wilberforce által említett nehézségek közül fontos kiemelni, hogy a természetes kiválasztás elmélete azon a bizonyítatlan feltételezésen alapul, hogy a változékonyság képes átlépni a faj határait, illetve, hogy a természetes szelekció képes felhalmozni a kedvező változatokat. Ezek nélkül az elmélet kártyavárként omlik össze. Példaként Wilberforce A fajok eredetének I. fejezetét említi, amelyben Darwin a házigalambfajták sokféleségéről ír, de végül kénytelen beismerni, hogy „a galamb valamennyi fajtájának tökéletesen termékenyek a hibridjei vagy keverékei, mint azt saját megfigyeléseim alapján állíthatom, amelyeket szándékosan a lehető legkülönbözőbb fajtákon végeztem”[24]. Darwin tehát az évezredek óta tenyésztett házigalambon sem tudja bizonyítani elméletének helyességét, mert a tények éppen azt bizonyítják, hogy a kedvező változatokat nem lehet oly mértékben fokozni, hogy ezekből szaporodásbiológiailag elkülönült fajok jöjjenek létre. Továbbá, ha az ismert múltban a kiválasztás nem tudott létrehozni új fajokat, akkor mi okunk van feltételezni, hogy az ismeretlen múltban képes volt erre? Amit az ember évezredek alatt tudatos szelekcióval sem tudott elérni, azt a „vak órásmesterként” működő természetes szelekció hogyan tudta létrehozni? A kérdés megválaszolására a darwinisták az időt hívják segítségül varázsszerként, mondván, igaz, hogy a fajok lassú, fokozatos átalakulásának és összetettebbé válásának bizonyítékait sehol sem találjuk, de az általunk elgondolt folyamat évmilliók alatt biztos, hogy végbement. George Wald, Nobel-díjas amerikai tudós szerint „ennyi idő alatt a „lehetetlen” lehetséges lesz, a lehetséges valószínű, és a valószínű lényegében biztos. Az embernek csak várnia kell: az idő maga viszi végbe a csodákat.”[25] A „valószínűtlenség hegyének”, a fajok átalakulásának és egyre összetettebbé válásának darwini meghódítása a régi alkimistákra emlékeztet, akik szerint a bölcsek köve segítségével bármely közönséges fém arannyá változtatható, csak ki kell várni, hogy az átalakulás végbemenjen. Ha a kémiában a fémek varázsszerrel történő transzmutációját tudománytalannak tartják, akkor a biológiában a fajok varázsszerrel történő átalakulását miért nem?

---

[1] Thomas Henry Huxley (1825–1895): angol zoológus, összehasonlító anatómus. A Királyi Társaság, a Geológiai Társaság, a Tengerbiológiai Társaság, az Etnológiai Társaság, a Metafizikai Társaság és a Brit Szövetség elnöke, a Zoológiai Társaság alelnöke, a Királyi Intézet és a Királyi Sebészkollégium professzora, az X Klub, az első Londoni Iskolaszék és számos külföldi tudományos akadémia tagja, a Nature tudományos folyóirat egyik alapítója. Huxley pályafutása során több mint 50 tudományos kitüntetésben részesült (Copley-érem, Darwin-érem, Királyi Érem, Wollaston-érem, Linné-érem, Clark-érem), és ő írta az Encyclopaedia Britannica kilencedik kiadásában (1878) a biológiai evolúcióról szóló részt.

[2] Thomas Henry Huxley 1859. november 23-án kelt levelében (2544. levél) azt írta Darwinnak, hogy a Natura non facit saltum (a természetben nincs ugrás) elvének fenntartás nélküli elfogadásával Darwin szükségtelen nehézségeket okozott a maga számára, mert a természetben igenis vannak apró ugrások.

[3] Thomas Henry Huxley: Criticism on ”The Origin of Species” (http://www.gutenberg.org/etext/2930)

[4] Thomas Henry Huxley: Evolution and Ethics (http://www.gutenberg.org/etext/2940)

[5] Thomas Henry Huxley: Evidence as to Man's Place in Nature, 154-155. o.

http://aleph0.clarku.edu/huxley/CE7/RelM-L-A.html

[6] Charles Darwin: A fajok eredete (Kampis György: Bevezető tanulmány, xv)

[7] Francis Darwin: The Life and Letters of Charles Darwin, 1. kötet, 534. o.

[8] Collected Essays 2.23

[9] Huxley levele F. Dysternek (1859)

[10] Az X Klub tagjai: Joseph Dalton Hooker, Thomas Henry Huxley, Herbert Spencer, John Tyndall, John Lubbock, Edward Frankland, George Busk, T.A. Hirst, William Spottiswoode

[11] Charles Darwin: Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése, 14. o.

[12] Herbert Spencer (1820–1903): angol filozófus, szociológus. A The Economist segédszerkesztője, az X Klub tagja. Spencer szerint az egész világ a fejlődés és felbomlás egyetemes törvényének van alávetve, ahol „a haladás nem véletlen, nem emberi ellenőrzés alatt álló dolog, hanem jótékony szükségszerűség”. Spencer makacsul ragaszkodott a lamarckizmushoz, amit Alfred Wallace a szemére is vetett. Spencer agnosztikusnak vallotta magát, mert hitte, hogy a tudományok tényein kívül semmit sem lehet megismerni, ezért a lét végső alapja megismerhetetlen. A malthusianizmus és a laissez-faire kapitalizmus híveként elhibázottnak gondolta a szegényeknek nyújtott segélyeket és a gyermekmunkát szabályozó törvényeket, szerinte inkább az állam szerepét kellene minimálisra csökkenteni, hogy az emberek szabadon azt tehessék, amit akarnak. Spencer a különböző emberfajták közötti házasságot kulturális és biológiai szempontból is kedvezőtlennek tartotta.

[13] http://www.royalsoc.ac.uk/page.asp?id=1743

[14] agnoszticizmus: (a görög agnósztosz, „megismerhetetlen” szóból) a keresztény hitelveket és az ateizmust egyaránt elutasító, szkepticizmust hirdető filozófiai irányzat, amely Isten létezésével kapcsolatban nem akar állást foglalni. „Túlságosan szkeptikus vagyok, hogy tagadjam bárminek is a lehetőségét” – vallotta Thomas Henry Huxley, aki 1869-ben – a gnosztikus ellentéteként – először használta az agnosztikus szót. Az agnosztikusok álláspontja szerint az anyagi jelenségeken túli dolgok, még ha léteznek is, nem ismerhetőek meg. Marx szerint az agnoszticizmus az idealizmusnak tett „reakciós” engedmény, „szégyenlős módja a materializmus suttyomban való elfogadásának és a világ előtti eltagadásának”. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint „az agnoszticizmus legtöbbször az ateizmussal egyenlő a gyakorlatban” (2128). Híres agnosztikusok: Charles Darwin, Thomas Henry Huxley, Clarence Darrow, Robert Green Ingersoll, Herbert Spencer, Bertrand Russell, Karl Popper, Stephen Jay Gould, David Attenborough.

[15] Adrian Desmond & James Moore: Darwin, 634. o.

[16] Samuel Wilberforce (1805–1873): Oxford, később Winchester püspöke. A Brit Szövetség alelnöke, a Királyi Társaság, a Geológiai Társaság és a Zoológiai Társaság tagja.

[17] Charles Darwin: A fajok eredete (Kampis György: Bevezető tanulmány, xxxii)

[18] John Simmons: 100 tudós, 31. o.

[19] Jack Meadows: A tudomány csodálatos világa, 163. o.

[20] http://www.nhm.ac.uk/nature-online/science-of-natural-history/biographies/samuel-wilberforce/

[21] Alister E. McGrath: Tudomány és vallás, 42. o.

[22] http://darwin-online.org.uk/content/frameset?itemID=A19&viewtype=text&pageseq=1

[23] 2875. levél

[24] Charles Darwin: A fajok eredete, 28. o.

[25] G. Wald: The Origin of Life, in The Physics and Chemistry of Life (New York: Simon and Schuster, 1955)

4. Darwinizmus

Darwinizmus

A természetes kiválasztás elmélete, közismert nevén darwinizmus, a legismertebb és legtöbbet vitatott elképzelés a fajok eredetéről. Az elmélet négy pilléren nyugszik – változékonyság, öröklődés, létért folyó küzdelem és természetes kiválasztás –, melyek eredményeképpen a fajok átalakulnak és újak jönnek létre. David Attenborough[1] így írja le a Charles Darwin[2] által elgondolt folyamatot:

„Ugyanannak a fajnak nem teljesen azonosak az egyedei. Például az óriásteknős egyazon fészekaljából kikerült tojásaiból kikelhetnek olyan utódok, amelyeknek genetikai alkatuk folytán hosszabb a nyakuk, mint a többieknek. Aszály idején ezek képesek lesznek elérni a leveleket, és életben maradnak, míg rövidebb nyakú testvéreik éhen halnak. Így kiválasztódnak azok, amelyek legjobban alkalmazkodnak a környezetükhöz, és képesek továbbadni jellemző vonásaikat ivadékaiknak is. Nagyszámú nemzedék után az aszályos szigeteken élő teknősöknek hosszabb nyakuk lesz, mint a vízben bővelkedő szigeteken élőknek. Ezzel pedig egyik fajból egy másik keletkezik.”[3]

Az átalakulás mechanizmusát nem nehéz elképzelni, hiszen a fajokon belüli változékonyság, az öröklődés, a létért folyó küzdelem és a természetes kiválogatódás mind „valóságos tények, de azon mérvekben, azon erővel és hatásokkal fölszerelve, milyenek Darwinnak kellenek, sehol sem léteznek. A darwinizmus logikus hibája tehát abban áll, hogy mással kezdi és mással végzi, – kezdi tényeken, de manipulációja közben a tények helyébe nem tényeket, de képzeletes, boszorkaszereket csúsztat, s a vége természetesen az, hogy kijön a kívánt eredmény. Ennélfogva a darwinizmust nem nézhetjük természetmagyarázatnak, hanem spekulációnak, éspedig rossz spekulációnak”[4] – véli Prohászka Ottokár[5], a darwinizmus szigorú kritikusa. A természetes szelekció ugyanis a valóságban nem új fajok létrehozásán, hanem az alkalmazkodásra képtelen, beteg vagy gyenge egyedek kiszűrésén dolgozik, így biztosítva a faj fennmaradását. A hosszabb nyakú óriásteknős vagy zsiráf nem egy új faj kezdete, csupán a fajon belüli változékonyság bizonyítéka.

Darwin a létért folyó küzdelem és természetes szelekció gondolatát Malthus Tanulmánya alapján már 1838-ban megfogalmazta, de a fajok eredetéről vallott nézeteit csak két évtizeddel később, 1858-ban tárta a nyilvánosság elé. Vajon mire várt? Nem félt, hogy esetleg valaki megelőzi? Mint kiderült, Darwin azért késlekedett ilyen sokáig, mert a rá jellemző alapossággal igyekezett tapasztalati tényekkel körülbástyázni az elméletét. Az sem volt számára kétséges, hogy elmélete, különösen annak emberi vonatkozása, hatalmas vihart fog kavarni. Darwin attól tartott, hogy „eretnek” tanai miatt megvetik és a deista Robert Taylorhoz[6] hasonlóan az Ördög Káplánja névvel illetik majd.

A végső lökést az elmélet közzétételére Alfred Russel Wallace[7] 1858-ban írt levele adta, melyben Wallace a természetes kiválasztással magyarázta a fajok eredetét. A titkok titkának nyitját Wallace is a malthusi népesedési elvben vélte felfedezni. Darwin és Wallace írásait először a Linné Társaság ülésén olvasták fel 1858. július 1-jén. Az előzetes várakozásokkal és a későbbi beszámolókkal ellentétben a természetes kiválasztás elmélete csak „nagyon csekély figyelmet keltett, emlékezetem szerint egyetlenegy valaki fűzött hozzá megjegyzést, éspedig Haughton[8] professzor Dublinból, aki szerint mindaz, ami ebben újdonság, az nem igaz, ami viszont igaz, az nem újdonság”[9] – írja Önéletrajzában Darwin.

Az elmélet 1859-ben jelent meg először nyomtatásban A fajok eredete természetes kiválasztás útján, avagy a létért folyó küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása címmel. A legendákkal ellentétben A fajok eredete nem volt bestseller[10] és a mű fogadtatása sem volt olyan kedvező, mint azt sokan hinni, illetve elhitetni szeretnék. A tudósok közül egyesek csak fenntartásokkal, mások egyáltalán nem fogadták el a természetes kiválasztás elméletét, és több olyan ellenvetést is megfogalmaztak, amelyre a darwinizmus védelmezőinek a mai napig sem sikerült tudományos választ adniuk.

Louis Agassiz[11], a tizenkilencedik század egyik legkiválóbb geológusa például azzal az indokkal vetette el Darwin elméletét, hogy az éghajlati és geológiai változások okozhatják ugyan a fajok kihalását, de semmiképpen sem hozhatnak létre újakat. Agassiz az átmeneti formák hiányából, illetve a geológiai rétegekben hirtelen megjelenő fajokból külön teremtések sorozatára következtetett. A geológiai adatok tökéletlenségével kapcsolatban Darwin is elismerte, hogy a természetes kiválasztás elméletével szemben felhozható „számos lehetséges ellenvetés közül ez a leginkább nyilvánvaló”[12].

Adam Sedgwick[13], aki 55 évig volt a Cambridge-i Egyetem geológia professzora, miután elolvasta A fajok eredetét, azzal a súlyos szemrehányással illette egykori tanítványát, hogy elméletének megalkotásakor letért a valóban tudományos igényű kutatás útjáról.

St George Mivart[14] A fajok genezise (1871) című művében olyan súlyos kritikával illette a természetes kiválasztás elméletét, hogy Darwin A fajok eredete hatodik kiadásában külön fejezetet (VII. Fejezet) szentelt az elmélettel szemben felhozható kifogásoknak. Mivart szerint „a természetes kiválasztás nem adhat számot a hasznos struktúrák kezdő állapotairól”[15] és „nem alkalmas azoknak a kezdődő, apró struktúráknak a megmagyarázásra, amelyek csak akkor lehetnek hasznosak, ha már eléggé kifejlődtek”[16]. A kérdés tehát nemcsak az, hogy milyen lépéseken keresztül alakulhatott ki például az emberi szem az egysejtűek fényérzékeny foltjából, hanem az is, hogy hogyan jöhetett létre a fényérzékeny folt a semmiből. Hasonlóan nehéz darwini választ adni arra a kérdésre, hogy miféle szelekciós előnyt jelenthet például egy repülésre alkalmatlan szárnykezdemény. Mivart a testfelépítés hasonlóságai ellenére áthidalhatatlannak tartotta a szakadékot az ember és az emberszabású majom között, mert a lélek és az értelmi képességek nem jöhettek létre a természetes kiválasztás révén, éppen ezért „sokkal nagyobb különbség van a legalacsonyabb rendű vadember és az emberszabású majom között, mint az emberszabású majom és egy gránittömb között”[17].

William Thomson[18] is hevesen támadta Darwin elméletét, mert úgy gondolta, hogy a Földet benépesítő több millió növény- és állatfaj kialakulásához 100 millió év távolról sem elegendő, amennyiben az átalakulás a módosulással való leszármazás és természetes szelekció eredménye. Thomsonnak a Föld korára vonatkozó becslése tévesnek bizonyult ugyan – hasonlóan Darwinnak a dél-angliai Weald korára vonatkozó becsléséhez –, mégis komoly ellenérv maradt a lassú, fokozatos átalakulást hirdető darwinizmussal szemben.

A darwinisták legfőbb ellenfele a kor legtekintélyesebb összehasonlító anatómusa, Richard Owen[19] volt, aki Mivarthoz és Thomsonhoz hasonlóan elfogadta az evolúció gondolatát, de úgy vélte, hogy a Darwin által elképzelt mechanizmus képtelen új fajokat létrehozni. Owen arról is meg volt győződve, hogy a természetes kiválasztás elmélete egy évtizeden belül feledésbe fog merülni.

A darwinizmust George Douglas Campbell[20], John Edward Gray[21], Alfred William Bennett[22], Roderick Impey Murchison[23], Thomas Vernon Wollaston[24], Andrew Murray[25], William Henry Harvey[26], John Phillips[27], William Hopkins[28], Samuel Wilberforce[29] és a neves angol csillagász, John William Herschel[30] is elvetette. Herschel szerint a darwinizmus nem más, mint „az összevisszaság törvénye”.

Darwin azonban minden egyéb észrevételnél hasznosabbnak ítélte Fleeming Jenkin[31] kritikáját, melyben rámutatott, hogy egy kedvező változat elterjedésének valószínűsége az egész populációban elenyészően kicsi, hiszen a természetes kiválasztás nem tudja megakadályozni, hogy a megváltozott egyedeknek olyan utódai szülessenek, amelyek – a korábbi generációkhoz hasonlóan – nem rendelkeznek a szülők megváltozott tulajdonságaival. Sőt, a természetes kiválasztás elve alapján a megváltozott egyedek számára kifejezetten előnyős, ha kedvezőtlen tulajdonságokkal rendelkező utódokat hoznak a világra, hiszen így azok nem jelentenek konkurenciát számukra a létért folyó küzdelemben. Jenkin szerint az egész elmélet azon a bizonyítatlan feltételezésen alapul, hogy a kedvező tulajdonságok felhalmozódhatnak, ezáltal új fajok jöhetnek létre. Csakhogy a galamb- és lótenyésztés évezredes tapasztalatai ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják, hiszen a tulajdonságokat nem lehet korlátlanul fokozni. A változatok az átlagtól távolodva folyamatosan csökkennek, és a mesterséges szelekció megszűnésével el is tűnnek, ezért megalapozatlan az a feltételezés, miszerint a változékonyság hosszú idő alatt képes bizonyos jellegeket úgy felhalmozni, hogy a változat átlépi a faj határait. Jenkin úgy vélte, hogy „egy tetszetős elméletet nem szabad elfogadni mindaddig, amíg nincs bebizonyítva”[32].

A legendákkal ellentétben a természetes kiválasztás elmélete a Brit-szigeteken kívül sem aratott osztatlan sikert. Az antidarwinista táborba tartozott James Dwight Dana[33], Karl Ernst von Baer[34], Karl Wilhelm von Nägeli[35], Rudolf Albert von Kölliker[36], Francois Pictet[37], Oswald Heer[38], Ludwig Rütimeyer[39], Rudolf Virchow[40], Albert Wigand[41], Karl Snell[42], Otto Hamann[43], Heinrich Bronn[44], Theodor Bischoff[45], Moritz Wagner[46], Adolf Bastian[47], Jan van der Hoeven[48], Élie de Beaumont[49], Marie-Jean-Pierre Flourens[50], Armand de Quatrefages[51] és Jean-Henri Fabre[52] is.

Sajnos, a darwini forradalom történetírói gyakran megfeledkeznek az elmélet kritikusairól, pedig a kortársak közül sokan megalapozatlannak tartották Darwin elképzeléseit a fajok eredetéről. A darwinizmus retusált történetében „az elméletet a tudományos körök legnagyobb része azonnal elfogadta”[53] és Darwint „a legkülönbözőbb tudományos testületek, akadémiák siettek tagjukká választani”[54]. A valóságban a természetes kiválasztás elmélete a tudós társaságokon belül is komoly ellenállásba ütközött, a Francia Tudományos Akadémia például csak 1878-ban, többszöri sikertelen jelölés után választotta meg Darwint levelező tagjául, de akkor sem A fajok eredetében kifejtett nézetei miatt. A darwinizmus híveinek többsége mélyen hallgat arról is, hogy az antidarwinista tábor, különösen Thomson és Jenkin érvei annyira elbizonytalanították Darwint, hogy hatásukra egyre fontosabb szerepet tulajdonított a szerzett tulajdonságok öröklődésének – a lamarckizmusnak. A természetes kiválasztás elméletének fogadtatásával kapcsolatban még Thomas Henry Huxley, „Darwin buldogja” is elismerte, hogy „1860-ban Darwin nézeteinek rendkívül kevés támogatója akadt. Semmi kétség, hogy ha a Tudomány Egyháza akkor egyetemes zsinatot tartott volna, minket elsöprő többséggel elítélt volna”[55]. Az Élet és Tudomány című tudományos hetilap szerint „a természetes szelekción alapuló evolúciós elmélet csak jóval Darwin halála után, az 1930-as években vált széles körben elfogadottá”[56].

Mint láttuk, a természetes kiválasztás elméletét több evolucionista tudós is elvetette, de akadtak olyanok is, akik védelmükbe vették Darwint az antidarwinista támadásokkal szemben. Darwin védői közé tartozott Charles Lyell[57], A geológia alapelveinek (1830–33) szerzője, aki a geológiai adatok hiányosságai miatt sokáig ellenezte az evolúció gondolatát, és bár később lehetséges munkahipotézisként[58] elfogadta a természetes kiválasztás elméletét, élete végéig szkeptikus maradt a darwinizmus emberi vonatkozásaival szemben. Lyell csalódást okozott Darwinnak azzal, hogy mindvégig kitartott amellett, hogy az erkölcs és a vallás nem alakulhatott ki a természetes szelekció eredményeképpen.

Lyellhez hasonlóan a természetes kiválasztás elméletének társfelfedezője, Alfred Russel Wallace is elvetette az elmélet bizonyos emberi vonatkozásait, mert úgy vélte, hogy a szellemi képességek, a tudat, az erkölcs, a zenei és művészeti érzék nem jöhetett létre a túlélésért folytatott kegyetlen küzdelemben. Wallace, aki nemcsak természettudós, hanem spiritiszta is volt, ezek kialakulását az anyagtól független szellemvilág hatásának tulajdonította. Wallace elmélete a Quarterly Review 1869. áprilisi számában jelent meg először, melyre Darwin levélben ezt válaszolta: „Abban reménykedem, hogy nem ölte meg teljesen a saját maga gyermekét és az enyémet”[59], hiszen „az ember oly gyöngéden bánik az elméleteivel, mint a gyermekeivel”. Darwinizmus[60] (1889) című művében Wallace részletesen kifejtette az evolúcióról vallott nézeteit, melyek alapján aligha nevezhetnénk ortodox darwinistának. Wallace nemcsak a Darwin által oly fontosnak tartott nemi kiválasztással, hanem A fajok eredete első két fejezetében kifejtett mesterséges és természetes szelekció párhuzamba állításával sem értett egyet, hiszen a tenyésztők által végzett mesterséges szelekció nem az állatok természetes élőhelyén történik, így ebből aligha lehet a természetben bekövetkező változásokra következtetni.

Darwin közeli barátja, Hugh Falconer[61] lehetségesnek tartotta ugyan a módosulással való leszármazást, de a változást Darwinnal ellentétben egy olyan, ismeretlen belső elvnek tulajdonította, amelynek a természetes kiválasztás csupán kísérője, de semmiképpen sem irányítója. Falconer a ma élő és kihalt fajokat összekötő finom átmenetek hiánya miatt arra a következtetésre jutott, hogy a változás nem folyamatos, hanem hosszú nyugalmi időszakok és viszonylag gyors változások követik egymást.

Darwin szűk baráti köréhez tartozott William Carpenter[62] is, aki hangsúlyozta, hogy az emberi szellem és lélek kialakulása jelenti a legfőbb buktatót minden evolúciós elmélet számára, hiszen a gondolkodás és az erkölcsi érzék nem származhat olyan ősöktől, akik mindezekkel nem rendelkeztek.

Joseph Hookernek[63] is fenntartásai voltak a Darwin által javasolt mechanizmussal szemben. Darwin nem kis szomorúságára Hooker sohasem „tért meg” teljesen, nem lett az elmélet feltétlen híve, annak ellenére, hogy ő volt az, aki elsőként nyert beavatást Darwin féltve őrzött titkába. „Mintha egy gyilkosságot vallanék be”[64] – írta Darwin Hookernek 1844-ben, amikor felfedte előtte, hogy többé már nem hisz a fajok állandóságában. A természetes kiválasztás elmélete körül kirobbant vita kapcsán Hooker hangsúlyozta, hogy a darwinizmus híveinek és ellenzőinek egyaránt „ugyanazokat a kutatási módszereket és elveket kell alkalmazniuk”[65].

Asa Gray[66], Darwin legfőbb amerikai híve elképzelhetetlennek tartotta, hogy a természetes szelekciót kizárólag a természet vak erői irányítják. A magát kereszténynek valló Gray szerint a folyamathoz feltétlenül szükség van valakire, aki a kiválasztást végzi, máskülönben a Földet benépesítő élőlények és bonyolult szerveik kialakulása csak „valószínűtlenségek hihetetlen halmaza”[67]. A természetes szelekció működését nemcsak Gray, hanem Frederick Wollaston Hutton[68] és a kortársak közül még sokan félreértették, mert úgy gondolták, hogy a kiválasztást maga Isten végzi, azaz a darwinizmus a fajok teremtésének mechanizmusa. Ezzel szemben a Darwin által elképzelt szelekciót a természet vak és öntudatlan erői irányítják előre meghatározott cél nélkül. Darwin úgy vélte, hogy ha az evolúció minden lépése gondviselésszerű tervezés eredménye, akkor az egész folyamat egy csoda volna, amelyhez szükségtelen a természetes szelekció.

Gray, Wallace és Lyell is foglalkozott az elmélettel szemben felhozható kifogásokkal, sőt maga Darwin is elismerte, hogy „a módosulással való leszármazás elméletével szemben sok komoly ellenvetés tehető”[69].

A darwinizmus tarthatatlanságát Prohászka Ottokár Isten és a világ (1891) című művében az alábbi érvekkel igyekezett bizonyítani:

1. „Variabilitás, milyen Darwinnak kell, nem létezik”[70], hiszen a változékonyság mindig a faj korlátai közt mozog, „kitér s ismét visszatér, mint egy inga, mely ide s tova leng, de lengési köréből soha ki nem lép”[71].

2. „Öröklés, milyen Darwinnak kell, nem létezik”[72], hiszen „az élőnek főtörvénye, hogy szívósan ragaszkodik a faji jellegekhez, s főtendenciája megtartani azokat tisztán”[73].

3. „Létért való küzdelem, milyen Darwinnak kell, nem létezik”[74], hiszen „a darwinizmus csak oly »küzdelmet« használhat, melyben a változott s az át nem változott egyed élet-halálra vívnak, melyet tehát a változat hasznossága dönt el, úgyhogy amelynek ez a változata nincs, az elvész, amelynek van, az megél. Mert ha megél az át nem változott is, akkor nem keletkezik új alak”[75].

4. „Ivari kiválás, milyen Darwinnak kell, nem létezik”[76], hiszen „a »létért folyó küzdelem« ellen fölhozott nehézségek itt is érvényesek. Mit használ a tollazatban föllépő apró változat? Oly kicsiny-e a nőstények száma, hogy a kevésbé erős és szép hímek nem is találnak párt s okvetlenül kipusztulnak? Kiterjed-e az ivari kiválás mindazon finom rajzokra, vonalakra, alakokra, satírozásokra, melyeket a madarak és lepkék szárnyain észlelünk? S miért öröklik e változatokat a hím utódok? S miért halad a változékonyság egy és ugyanazon irányban tovább? (…) Aki a hímtollazat pompáját természettudományosan akarja magyarázni, az kutassa fel a színek kémiáját, fiziológiáját – s ne kezdje esztétikán, melynél fogva ez vagy az a szép toll azért ilyen, mert ez a nőstényeknek megtetszett”[77].

Prohászka nem ellenezte a fajok egymásból való kialakulásának gondolatát, amennyiben a leszármazás valamilyen belső kifejlődési törvény által valósul meg, de a darwinizmust határozottan elvetette, mondván, az „álmodozás, de nem tudomány”[78], melynek „káprázata abban rejlik, hogy tényekből indul ki”[79]. Prohászka szerint Darwin „fölvett néhány valóságos tényt, milyenek a változékonyság, az öröklés, a létért való küzdelem, melyben a legalkalmasabb túléli a többit; ezen tényeket »elvekké« tágította, oly értelmet és értéket tulajdonítván nekik, amilyenekkel nem bírnak, s kezdte velük magyarázni az élet bonyolult, össze-visszakuszált különbözőségeit. Az előirányzott »elvek« azonban még képzeleti varázserejükkel sem voltak képesek a természetet magyarázni, kellett tehát új »elveket« csinálni, milyenek az ivari kiválás, vagyis a legszebbek s legerősebbek párosodása, – a korreláció, vagyis a szervezet részeinek oly összefüggése, hogy egynek változtával változik a másik is, – a használat a létért folyó küzdelemmel összefüggésben, – a megváltozott életfeltételek hatásai. Ahol ezek sem elegendők, hajlandó más »elveket« is elfogadni vagy legalább sejtetni”[80]. Prohászka szerint a darwinizmus „karikatúrája a természettudományoknak”[81], mert „tücsköt-bogarat egybekever s hegyeket áthelyező hitet kíván a tudományban, tehát rossz helyen”[82]. Prohászka spekulációnak minősítette a természetes kiválasztás elméletét, és rámutatott, hogy „ha Darwinnak igaza van, akkor nem is léteznek fajok”[83], mert Darwinnál a faj „nem egyéb, mint a most fönnálló különbségek bizonyos osztályának neve”[84]. A természetes kiválasztás elmélete valójában eltörli a faj[85] fogalmát, ezért a darwinizmus kapcsán a fajok eredete helyett inkább a változatok eredetéről kellene beszélni. Darwin önkényesnek tartotta a faj fogalmát, „amelyet az egymásra közelről hasonlító egyedek csoportjára a kényelem kedvéért használunk”[86], és úgy vélte, hogy „ez nem nagyon különbözik a változat fogalmától, amelyet a kevésbé elkülönülő és ingadozóbb formákra alkalmazunk”[87], „a jól kivehető változatok ennélfogva születőben lévő fajoknak tekinthetők”[88].

A faj fogalmának darwini átértelmezésében rejlő ellentmondást Louis Agassiz már röviddel A fajok eredete megjelenése után felismerte: „Ha fajok egyáltalán nem léteznek, mint ahogy a transzmutációs elmélet támogatói tartják, akkor vajon hogyan variálódhatnak? És ha csupán önálló egyedek léteznek, a közöttük megfigyelhető esetleges különbségek hogyan bizonyítják a fajok variabilitását?”[89] A természetes kiválasztás elmélete igyekszik elmosni a faj és a fajta közötti lényegi különbséget, erre utal Darwin művének címe is: A fajok eredete természetes kiválasztás útján, avagy a létért folyó küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása. Darwin az ember esetében is szükségtelennek tartotta a faj és a fajta közötti különbségtételt, mert „közömbös, vajon az úgynevezett emberfajtákat fajtáknak, fajoknak, vagy alfajoknak nevezzük-e, noha az utóbbi volna talán a leghelyénvalóbb”[90]. Ugyanakkor bizonyos megfontolások alapján „jogosan állíthatjuk, hogy az ember különböző fajtáinak kereszteződésekor jelentkező teljes termékenység, ha ez megállapítást nyerne, nem akadályozhatna meg minket abban, hogy külön fajokként osztályozzuk őket”[91].

A darwinizmussal szemben valóban sok komoly ellenvetés tehető, de az elmélet legsúlyosabb hiányossága, hogy nem ad választ a fajok eredetére, pontosabban arra a kérdésre, hogy a létért folyó küzdelemben előnyhöz jutott fajták hogyan alakulnak át szaporodásbiológiailag elkülönült fajokká. Bill Bryson[92] szerint Darwin „A fajok eredetében éppen a fajok eredetét nem tudta megmagyarázni. Darwin elmélete megmagyarázza, hogy egy faj hogyan lesz erősebb, jobb vagy gyorsabb – tehát alkalmasabb az életre –, azt viszont nem, hogy hogyan jönnek létre új fajok”[93]. Sőt, a darwini elmélet még a fajok átalakulása szempontjából kulcsfontosságú új változatok eredetére sem ad választ. Darwin a módosulások eredetével kapcsolatban kénytelen volt elismerni, hogy „száz közül egy esetben sem állíthatjuk, hogy ismerjük az okot az egyik vagy a másik rész megváltozására”[94]. Az a tény, hogy a módosulásokat ma is a véletlennek – a DNS-molekula megkettőződése során bekövetkező másolási hibáknak – tulajdonítják, azt bizonyítja, hogy a változások valódi okai ma sem ismertek. A véletlenre történő hivatkozás pedig Darwin szerint is „csak arra szolgál, hogy beismerjük tudatlanságunkat az egyes konkrét változások okaival kapcsolatban”[95].

Ha viszont nem ismerjük a változások okait, akkor azt sem tudjuk, mi idézheti elő az élő szervezetek összetettségének növekedését, azaz magát az evolúciót, a szó eredeti értelmében. John Maynard Smith az egyre összetettebb élőlények kialakulását még több, mint száz évvel A fajok eredete első kiadása után is megválaszolatlan kérdésnek nevezte, Stephen Jay Gould pedig kijelentette, hogy „a darwinizmus nem a fejlődés, a növekvő komplexitás vagy pedig a faj, illetve ökoszisztéma javára kialakuló harmónia elmélete”[96]. Kampis György[97] is hasonló következtetésre jutott, szerinte „az egész darwini életmű és ezen belül A fajok eredete nem a mai népszerű értelemben vett »evolúcióról«, vagyis (a természetes kiválasztással való) fejlődésről szól (és nemcsak magának a kifejezésnek a kerülése miatt). Az ok némileg meglepő, bár az evolúcióelmélet szakértői és a tudománytörténészek előtt jól ismert. Az evolúció egyik legalapvetőbb jelensége ugyanis a fejlődés, a komplexitás növekedése, más szóval az egyre bonyolultabb új élőlények létrejötte. (…) Mármost a darwini elmélet és huszadik századi változata, a neodarwinizmus ebben az értelemben, paradox módon, éppenhogy antievolucionista. A természetes kiválasztás elmélete ugyanis független a haladás, a fejlődés, valamiféle cél feltételezésétől. Maga Darwin is számos helyen emlékeztet rá: nincs olyan természeti törvény, amely azt mondaná ki, hogy a fajoknak módosulniuk kell. Még kevésbé van törvény arra, hogy a módosulás növelje az élőlények fejlettségét”[98], ezért „csupán bizonyítatlan hipotézisként fogalmazható meg, hogy a folyamatos kiválasztás során a szervezet fejlettsége többnyire növekszik – de erre rögtön ellenpéldákkal is szolgál”[99].

A darwinizmus és az evolúció (törzsfejlődés) kapcsolatának vizsgálatakor mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy A fajok eredete első öt kiadásában az evolúció szó nem is szerepelt. Darwin az evolúciót Az ember származásában (1871) és A fajok eredete hatodik kiadásában (1872) említette először.

A természetes kiválasztás elméletével szemben felhozott érvek ellenére Darwin mindvégig hitte, bár sohasem tudta bizonyítani, hogy „a természetben folyó harcból, éhségből és halálból közvetlenül az elképzelhető legmagasztosabb eredmény: a magasabb rendű állatok létrejötte következik”[101]. A fajok eredetében kifejtett nézetekkel kapcsolatban Richard Owen határozottan kijelentette, hogy „Minket nem az érdekel, hogy Darwin mit hisz, vagy miről van meggyőződve, hanem, hogy mit tud bizonyítani.”[102] Darwin nemcsak arról volt meggyőződve, hogy „a természetes kiválasztás volt a módosulás legfontosabb, ha nem is kizárólagos eszköze”[103], hanem arról is, hogy „a természetes kiválasztás csakis az egyes élőlények javára működhet, ezért valamennyi testi és szellemi vonás a további tökéletesedés irányában fog változni”[104]. „A természetes kiválasztás kizárólag olyan változatok megőrzése és felhalmozása révén működik, amelyek előnyösek a megfelelő szerves és szervetlen körülmények között, amelyeknek minden élőlény egész életében ki van téve. A végeredmény az, hogy minden élőlény a saját feltételeihez viszonyítva általában egyre jobban tökéletesedik. E javulás elkerülhetetlenül azzal jár, hogy a világ legtöbb élőlényének fokozatosan fejlődik a szervezete”[105].

A természetes kiválasztás működését Charles Lyell a hindu istenhármasság megtartó (Visnu) és romboló (Siva) tagjához hasonlította, de nem tudta elképzelni, hogy a szelekció hogyan működhet, mint teremtő (Brahmá). A természetes kiválasztás elmélete szerint az új és egyre összetettebb formákat a variabilitás hozza létre, de az elmélet hívei a mai napig adósak az új fajokat képező változékonyság bizonyítékaival. Így továbbra is megválaszolatlan az a kérdés, hogy a környezetével összhangban élő egysejtűt mi készteti arra, hogy többsejtűvé váljon, a vízi állatokat, hogy a vízben fokozatosan a szárazföldi életmódhoz alkalmazkodjanak, és a szárazföldi élőlényeket, hogy évmilliók alatt madarakká vagy éppenséggel bálnává alakuljanak. A bálna szárazföldi eredetének ötlete teljes egészében a darwini képzelet szüleménye, tapasztalati tényekkel ugyanis sohasem sikerült igazolni azt a feltételezését, hogy a ma élő bálnák egy ősi, medvéhez hasonló szárazföldi állatból fejlődtek ki módosulással való leszármazás és természetes szelekció útján. Richard Owen szerint a vízben úszva halra vadászó medve bálnává alakulása annyira elképesztő ötlet, hogy ehhez foghatót Lamarcknál hiába keresnénk. Darwinnak ez a fantazmagóriája csak A fajok eredete első kiadásában[106] szerepelt, a többiből – ki tudja, miért – kimaradt.

Bizonyára sokakban felvetődött már a kérdés, hogy miért szentelte Darwin élete jelentős részét egy ennyire spekulatív elmélet kidolgozásának. A választ Darwin Az ember származása című művében adta meg. Darwinnak A fajok eredete megírása során két határozott cél lebegett a szeme előtt: „először kimutatni, hogy a fajok nem egyenkénti teremtés során jöttek létre; másodszor, hogy a változás legfőbb tényezője a természetes kiválasztás volt, noha a szokás öröklött hatása is nagyban hozzájárult, és kis mértékben a környező viszonyok közvetlen hatása is elősegítette. Néhányan azok közül, akik elfogadják az evolúció elvét, de tagadják a természetes kiválasztást, könyvem bírálásánál úgy látszik, elfelejtik, hogy én a fent említett két szempontot tartottam szem előtt; így, ha talán tévedtem is, mikor nagy hatást tulajdonítottam a természetes kiválasztásnak – amit a legtávolabbról sem ismerek el –, vagy eltúloztam hatását – ami magában véve valószínű – remélem, legalább azzal tettem hasznos szolgálatot, hogy segítettem megdönteni a fajok egyenkénti teremtésének dogmáját”[107].

A külön teremtés dogmájának megdöntése érdekében nemcsak Darwin tért le a valóban tudományos igényű kutatás keskeny ösvényéről, hanem az evolúció két leghíresebb apostola, Thomas Henry Huxley és Ernst Haeckel is. De mielőtt rátérnénk Huxley és Haeckel evolúcióról vallott nézeteire, röviden szólnunk kell még Darwin eredetiségéről. A természetes kiválasztás elvét ugyanis nem Darwin fogalmazta meg először, hanem William Charles Wells[108], aki a természetes szelekcióról szóló írását 1813-ban – 45 évvel Darwin és Wallace előtt – olvasta föl a Királyi Társaság előtt. Wells elsőbbségét Darwin is elismerte A fajok eredete negyedik, ötödik és hatodik kiadásában[109].

---

[1] David Attenborough: angol természetkutató. A BBC egykori programigazgatója, számos tudományos ismeretterjesztő film készítője, a Királyi Társaság tagja (Cherry Kearton-érem, Livingstone-érem, Franklin-érem, Hopper Day-érem, Washburn-díj, Michael Faraday-díj, Descartes-díj, Nierenberg-díj, Encyclopaedia Britannica Díj, Kalinga Díj, Nemzetközi Kozmosz Díj).

[2] Charles Robert Darwin (1809–1882): angol természettudós, geológus. A Geológiai Társaság titkára, a Rovartani Társaság alelnöke, a Királyi Társaság, a Linné Társaság, a Francia, a Magyar és a Szentpétervári Tudományos Akadémia tagja (Copley-érem, Királyi Érem, Wollaston-érem). Nagyapja, Erasmus Darwin (1731–1802), radikális szabadgondolkodó, a francia forradalom lelkes híve, a Királyi Társaság és a birminghami Hold Társaság (Lunar Society) tagja. Erasmus Darwin Zoonomia (1794–96) című művében már felvetette a szerzett tulajdonságok öröklődésén alapuló evolúció lehetőségét, amely szerint az élőlényeket a nagy Ősok látta el új testrészek szerzésének képességével.

[3] David Attenborough: Élet a Földön, 13-14. o.

[4] Prohászka Ottokár: Isten és a világ, 167-168. o.

[5] Prohászka Ottokár (1858–1927): székesfehérvári római katolikus püspök, hitszónok, egyházi író. A Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karának dogmatika professzora, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia és a Szent István Akadémia tagja. Prohászka lehetségesnek tartotta az evolúciót, bár hangsúlyozta, hogy „a leszármazás általában, még az ugrásszerű leszármazás sincs bebizonyítva”, azonban a darwinizmust, mint gyökerében téves spekulációt, határozottan elvetette.

[6] Robert Taylor (1784–1844): anglikán pap. Thomas Paine és Voltaire műveit olvasva a deizmus híve lett, istenkáromlásért többször börtönbüntetésre ítélték.

[7] Alfred Russel Wallace (1823–1913): angol természettudós. A Rovartani Társaság elnöke, a Királyi Társaság, a Királyi Földrajzi Társaság, a Linné Társaság, a Zoológiai Társaság, az Etnológiai Társaság és a Brit Szövetség tagja (Copley-érem, Darwin-érem, Királyi Érem, Linné-érem). Aktív szocialista, a föld államosításáért küzdő Land Nationalisation Society első elnöke. 1866-ban, kollégái nem kis megdöbbenésére, feladta agnoszticizmusát és a spiritizmus híve lett. Tagja volt a Brit Spiritiszták Szövetségének, sőt a védőoltás bevezetése ellen tiltakozó Anti-Vaccination League-nek is.

[8] Samuel Haughton (1821–1897): ír geológus, unitárius pap. A Dublini Trinity College geológia professzora (1851–1881), az Ír Királyi Akadémia elnöke, az Ír Királyi Zoológiai Társaság titkára és a Királyi Társaság tagja (Cunningham-érem). Haughton az állatok végtagjainak anatómiai vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy ezek csakis előrelátó tervezés eredményei lehetnek. Haughton szerint Darwin és Wallace spekulációi nem keltenének ekkora feltűnést, ha nem élveznék olyan tekintélyek támogatását, mint Charles Lyell és Joseph Hooker.

[9] Charles Darwin: Önéletrajz, 69. o. (Idézi: John Gribbin: A tudomány története 1543-tól napjainkig, 332. o.)

[10] A Nagy-Britanniában 1859 és 1872 között megjelent hat kiadás teljes példányszáma mindössze 12750 volt, ami eltörpül Ernst Haeckel Világrejtélyek című műve mellett, amelyből csak Németországban több százezret adtak el. Darwin Önéletrajzában azt írja, hogy A fajok eredete első kiadásának mind az 1250 példánya a megjelenés napján elfogyott, azt azonban nem említi, hogy ebből 500-at a Mudie’s Kölcsönkönyvtár, a többit pedig könyvkereskedők vásárolták meg, pedig ez lényeges különbség.

[11] Jean Louis Rodolphe Agassiz (1807–1873): svájci származású amerikai geológus és zoológus. A Harvard Egyetem geológia és zoológia professzora, az Amerikai Tudományos Akadémia, az Amerikai Szövetség, a Királyi Társaság, a Geológiai Társaság, a Francia Tudományos Akadémia és sok más európai tudományos társaság tagja (Copley-érem, Wollaston-érem). Agassiz élete végéig kitartott a fajok külön teremtésének gondolata mellett, ezért a darwinisták egyik legfőbb ellenfelüknek tekintették. Amerikába érkezése előtt Agassiz úgy gondolta, hogy az emberek „a rasszok változatossága ellenére ugyanahhoz a fajhoz tartoznak az egész Földön”, de később a feketéket és az indiánokat alacsonyabb rendű fajoknak tekintette. Agassiz támogatta a rabszolgák felszabadítását, mert úgy gondolta, hogy ez a „fajok” elkülönülését eredményezi.

[12] Charles Darwin: A fajok eredete, 410. o.

[13] Adam Sedgwick (1785–1873): angol geológus, pap. A Cambridge-i Egyetem geológia professzora (1818–1873), a Geológiai Társaság és a Brit Szövetség elnöke, a Királyi Társaság tagja (Copley-érem, Wollaston-érem). Sedgwick úgy vélte, hogy a kövületek nem támasztják alá a fajok átalakulásának hipotézisét, Darwin elmélete pedig lealjasítja az embert, aki erkölcsi rangjától megfosztva „mélyebbre süllyedne, mint írásos története során bármikor”. Sedgwick nemcsak a darwinizmust és az evolúció gondolatát, hanem a bibliai teremtéstörténet szó szerinti értelmezését is tudománytalannak tartotta. 1835-ben ő adta a földtörténeti ókor 570 millió éve kezdődött és 505 millió éve véget ért szakaszának a kambrium nevet.

[14] St George Jackson Mivart (1827–1900): angol zoológus. A Brit Szövetség elnöke, a Linné Társaság és a Zoológiai Társaság alelnöke, a Királyi Társaság, a Királyi Intézet és a Philadelphiai Természettudományi Akadémia tagja. Mivart eleinte Darwin lelkes tanítványának vallotta magát, később azonban – bár továbbra is az evolúció híve maradt – a darwini elmélet egyik legszigorúbb kritikusa vált belőle. Mivart racionális érvekkel próbálta bizonyítani a tudomány és a vallás igazságait, a materialista evolúciótan és a Katolikus Egyház tanítása közötti ellentmondásokat pedig a test és lélek külön teremtésével igyekezett feloldani. A dogmák felülvizsgálatát sürgette, amiért az 1870-es évek végétől egyre inkább szembekerült a Katolikus Egyházzal. 1893-ban Indexre kerültek azok a művei, melyekben tagadta az örök kárhozat lehetőségét, 1900-ban pedig Herbert Vaughan bíboros megtiltotta neki a szentségek vételét.

[15] Charles Darwin: A fajok eredete, 185. o.

[16] Charles Darwin: A fajok eredete, 202. o.

[17] The Tablet (1871. március 11.)

[18] William Thomson [Lord Kelvin] (1824–1907): brit fizikus, matematikus. A Királyi Társaság és a Brit Szövetség elnöke, világszerte közel 90 tudományos társaság tagja és több, mint 20 tiszteletbeli doktori cím birtokosa (Copley-érem, Királyi Érem). Thomson nem fogadta el sem a darwinizmust, sem a bibliai teremtéstörténet szó szerinti értelmezését, ugyanakkor hangsúlyozta a természet tervezettségét.

[19] Richard Owen (1804–1892): angol paleontológus, összehasonlító anatómus. A British Museum természettudományi osztályának igazgatója, a Királyi Sebészkollégium és a Királyi Intézet professzora, a Brit Szövetség elnöke, a Királyi Társaság, a Francia Tudományos Akadémia, a Geológiai Társaság és a Zoológiai Társaság tagja (Copley-érem, Királyi Érem, Wollaston-érem, Baley-érem, Linné-érem, Cuvier-díj). Owen szorgalmazta a londoni Természettudományi Múzeum létrehozását, és ő adta az évmilliókkal ezelőtt élt őshüllőknek a dinoszaurusz nevet. 1863-ban Owen vásárolta meg a British Museum számára az Archaeopteryx egyik kövületét, amelyet egyértelműen a madarak osztályába sorolt. Owen szerint a magasabb rendű élőlények nem az alacsonyabb rendűekből, hanem őstípusokból származnak, a ló evolúciója is ennek az „elrendelt folyamatos keletkezésnek” a bizonyítéka.

[20] George Douglas Campbell [Argyll hercege] (1823–1900): skót politikus és természettudós. A St Andrews Egyetem rektora, az Edinburgh-i Királyi Társaság és a Geológiai Társaság elnöke, a Királyi Társaság tagja. Campbell az ember külön teremtésének híve volt, mert úgy gondolta, hogy „minden tudományos bizonyíték” az emberi faj változatlanságára és egy pártól való leszármazására utal. Campbell az élővilágban felfedezhető tervezettséget hangsúlyozta.

[21] John Edward Gray (1800–1875): angol zoológus. A British Museum zoológiai osztályának vezetője (1840–1874), a Királyi Rovartani Társaság és a Botanikai Társaság elnöke, a Zoológiai Társaság alelnöke, a Királyi Társaság, a Királyi Földrajzi Társaság és a Linné Társaság tagja. Gray a fajok változatlanságát hirdette.

[22] Alfred William Bennett (1833–1902): angol botanikus. A Linné Társaság és a Mikroszkópos Társaság alelnöke, a Nature tudományos folyóirat segédszerkesztője. Az evolucionista Bennett szerint A fajok eredetének már a címe is pontatlan, hiszen a természetes kiválasztás elmélete nem ad választ a fajképződés szempontjából kulcsfontosságú változatok eredetére, következésképp nem érinti a probléma lényegét, a természetes kiválasztás pedig elégtelen magyarázat a fajok átalakulására.

[23] Roderick Impey Murchison (1792–1871): skót geológus. A Királyi Földrajzi Társaság, a Geológiai Társaság és a Brit Szövetség elnöke, a Királyi Társaság, az Edinburgh-i Királyi Társaság, a Francia Tudományos Akadémia és a Szentpétervári Tudományos Akadémia tagja (Copley-érem, Wollaston-érem, Brisbane-érem, Cuvier-díj).

[24] Thomas Vernon Wollaston (1822–1878): angol rovartudós. A Linné Társaság tagja. Wollaston az átmeneti formák hiánya miatt ellenezte a fajok átalakulásának gondolatát. 1860-ban, az Annals and Magazine of Natural History című folyóiratban névtelenül jelentette meg A fajok eredetéről írt kritikáját, melyben a természetes kiválasztás és a szexuális szelekció erőtlenségét igyekezett bizonyítani. Wollaston a darwinizmus többi kritikusához hasonlóan elfogadta a természetes kiválasztás létezését, de visszautasította Darwinnak azt az elképzelését, miszerint a módosulás és szelekció képes új fajokat létrehozni. Wollaston úgy vélte, hogy sem a fajok külön teremtését, sem a közös leszármazást nem lehet bizonyítani, ezért mindenkinek jogában áll választani e két feltételezés közül.

[25] Andrew Murray (1812–1878): skót rovartudós és botanikus. A Királyi Kertészeti Társaság tudományos igazgatója, az Edinburgh-i Botanikai Társaság elnöke, a Linné Társaság, az Edinburgh-i Királyi Társaság és a Londoni Rovartani Társaság tagja. Murray elfogadta az evolúció gondolatát, a természetes kiválasztás elméletét azonban kezdettől fogva hevesen ellenezte.

[26] William Henry Harvey (1811–1866): ír botanikus. Harvey szerint a természetes kiválasztás elmélete nem ad kielégítő magyarázatot a fajok eredetére (2898. levél).

[27] John Phillips (1800–1874): angol geológus. 1834-től a Londoni King’s College, 1843-tól a Dublini Trinity College, 1860-tól pedig az Oxfordi Egyetem geológia professzora, a Geológiai Társaság és a Brit Szövetség elnöke, a Királyi Társaság tagja (Wollaston-érem). Phillips nemcsak a darwinizmust, hanem az evolúció gondolatát is ellenezte, és bár az 1860-ban megjelent Élet a Földön című művében lehetségesnek tartott bizonyos módosulásokat, mégis úgy vélte, hogy az élő szervezetek alaptípusai a földtörténeti korok során nem változtak, csupán az egyes típusok előfordulásának gyakorisága változott. A természetes kiválasztás elméletével kapcsolatban Phillips meg volt győződve arról, hogy Darwin eltúlozta a geológiai adatok hiányosságait, illetve, hogy az átmenetek hiánya csakis isteni teremtések sorozatával magyarázható.

[28] William Hopkins (1793–1866): angol matematikus, geológus. A Brit Szövetség és a Geológiai Társaság elnöke, a Királyi Társaság tagja (Wollaston-érem). Hopkins a Fraser’s Magazine 1860. júniusi és júliusi számában megjelent kritikájában a természetes és mesterséges kiválasztás párhuzamba állítását kifogásolta, hiszen a mesterséges szelekció lényege éppen a természetben zajló folyamatok kiiktatása, éppen ezért az állattenyésztésben elért eredményekből nem lehet a természetben, emberi beavatkozás nélkül végbemenő változásokra következtetni. Hopkins lehetségesnek tartotta a fajok átalakulását, mégis hangsúlyozta, hogy Darwin egyetlen egy bizonyítékot sem mutatott arra, hogy a természetes kiválasztás képes lenne új, szaporodásbiológiailag elkülönült fajokat létrehozni. Álláspontja szerint a biológia területén is a fizikai elméletek szigorú kritériumait kellene alkalmazni, amivel Darwin nem értett egyet, ő ugyanis meg volt győződve arról, hogy ilyen szintű bizonyítás mellett a természettudomány soha nem fejlődne, mert „elméletek nélkül nem lennének megfigyelések” (2820. levél).

[29] Samuel Wilberforce (1805–1873): Oxford, később Winchester püspöke. A Brit Szövetség alelnöke, a Királyi Társaság, a Geológiai Társaság és a Zoológiai Társaság tagja.

[30] John Frederick William Herschel (1792–1871): angol csillagász, matematikus. A Királyi Csillagászati Társaság elnöke, a Királyi Társaság és a Francia Tudományos Akadémia tagja (Copley-érem [1821, 1847], Királyi Érem [1833, 1836, 1840], a Királyi Csillagászati Társaság Aranyérme).

[31] Henry Charles Fleeming Jenkin (1833–1885): angol mérnök. Az Edinburgh-i Egyetem professzora, az Edinburgh-i Királyi Társaság alelnöke, a Királyi Társaság tagja (Keith-érem). Jenkin a fizika törvényeiből egy „isteni törvényhozó” létezésére következtetett. A kritika, amelyet Darwin is nagyra értékelt, 1867-ben, a North British Review-ban jelent meg Darwin és a fajok eredete címmel.

[32] North British Review 46 (1867) 318. o.

[33] James Dwight Dana (1813–1895): amerikai geológus és ásványtudós. A Yale Egyetem természetrajz professzora, az Amerikai Szövetség és az Amerikai Geológiai Társaság elnöke, az Amerikai Tudományos Akadémia, a Királyi Társaság és a Geológiai Társaság tagja (Copley-érem, Wollaston-érem). Dana kezdetben a fajok külön teremtését vallotta, de később a Teremtő terve alapján megvalósuló, irányított evolúció híve lett.

[34] Karl Ernst Ritter von Baer (1792–1876): porosz-észt embriológus. Az Orosz Rovartani Társaság elnöke, a Királyi Társaság, a Szentpétervári Tudományos Akadémia, a Francia Tudományos Akadémia, az Orosz Földrajzi Társaság és a Német Antropológiai Társaság tagja (Copley-érem). Baer, az összehasonlító embriológia megalapítója, nem fogadta el a közös leszármazás gondolatát, amellyel kapcsolatban Darwin is föltette magában a kérdést, hogy ha a fajok egymásból keletkeznek, akkor „miért nem olvad össze valamennyi lény egyetlen átláthatatlan káosszá?”

[35] Karl Wilhelm von Nägeli (1817–1891): svájci botanikus. A Müncheni Egyetem botanika professzora, a Királyi Társaság tagja. Nägeli makacsul ragaszkodott az ősnemzés gondolatához, és materialista evolúcióelméletét egy olyan, tökéletesedés irányába ható belső erőre alapozta, amely ugrásszerű változásokat idéz elő az élőlények szervezetében. Nägeli nemcsak Darwin elméletét, hanem Gregor Mendel kísérleti eredményeit is elutasította, mert azok ellentmondtak saját elképzeléseinek.

[36] Rudolf Albert von Kölliker (1817–1905): svájci embriológus és hisztológus. A Würzburgi Egyetem élettan és összehasonlító anatómia professzora, a Királyi Társaság tagja (Copley-érem). Kölliker az ugrásszerű evolúció híve volt, a természetes kiválasztás elméletét az átmeneti formák hiánya miatt vetette el.

[37] Francois Jules Pictet de la Rive (1809–1872): svájci zoológus és paleontológus. A Genfi Egyetem zoológia és összehasonlító anatómia professzora. Pictet úgy vélte, hogy Darwin eltúlozta a természetes kiválasztás jelentőségét, éppen ezért a fajok átalakulásával kapcsolatos következtetése rendkívül spekulatív.

[38] Oswald Heer (1809–1883): svájci paleontológus, botanikus és rovartudós. A Zürichi Egyetem botanika és rovartan professzora (Királyi Érem, Wollaston-érem). Heer leszármazási elmélete szerint a fajok átalakulása nem lassú, fokozatos átmenetekkel történik, mint ahogy azt Darwin gondolta, hanem hosszú nyugalmi időszakok és hirtelen, ugrásszerű változások követik egymást. Heer jó néhány kritikus széljegyzettel látta el A fajok eredetének dedikált példányát.

[39] Karl Ludwig Rütimeyer (1825–1895): svájci paleontológus. A Baseli Egyetem zoológia és összehasonlító anatómia professzora, 40 tudományos társaság tagja. Rütimeyer az 1860-as évek elején az elsők között állított fel leszármazási sorokat az emlősök kövületei alapján, 1868-ban pedig elsőként mutatott rá Ernst Haeckel embriókat ábrázoló rajzainak torzításaira, melyek segítségével Haeckel a rekapituláció elméletét igyekezett bizonyítani. Rütimeyer túlságosan mechanisztikusnak tartotta a természetes kiválasztás elméletét, és úgy gondolta, hogy az evolúciót egy belső, tökéletesedés irányában ható erő irányítja.

[40] Rudolf Ludwig Karl Virchow (1821–1902): német patológus, antropológus, politikus. A Würzburgi, majd a Berlini Egyetem Patológiai Intézetének igazgatója, a Berlini Antropológiai, Etnológiai és Őstörténeti Társaság elnöke, a Királyi Társaság, a Francia Tudományos Akadémia, a Porosz Tudományos Akadémia, a Német Antropológiai Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia tagja (Copley-érem). Virchow a liberális Német Haladás Párt alapító tagjaként elszánt ellenfele volt Otto von Bismarcknak, de támogatta a Katolikus Egyház ellen indított Kulturkampfot és a szocialistaellenes törvényt is. „A darwini elmélet szocializmushoz vezet” – gondolta Virchow, aki lehetségesnek tartotta ugyan a fajok átalakulását, de a darwinizmust bizonyítékok hiányában megalapozatlannak és a társadalomra nézve veszélyesnek tartotta, ezért ellenezte az iskolai tananyagba való felvételét.

[41] Julius Wilhelm Albert Wigand (1821–1886): német botanikus. A Marburgi Egyetem botanika professzora. Wigand szerint az evolúció az élőlényekbe fektetett terv, a teremtés terve (Schöpfungsplan) alapján halad.

[42] Karl Snell (1806–1886): német természettudós, matematikus és filozófus. A Jenai Egyetem matematika és fizika professzora. Snell evolúcióelmélete szerint az emberi faj nem az állatvilágból, hanem egy, a Teremtő által emberi létre képesített őstípusból („homo in potentia”) fejlődött ki. Snell elgondolása az volt, hogy az állatok is ebből az őstípusből alakultak ki, tehát nem az ember lett az állatból, hanem az állatok keletkeztek az emberi létre képesített őstípusból.

[43] Otto Hamann (1857–1928): német zoológus. A Göttingeni Egyetem magántanára. Hamann az átmeneti formák hiánya miatt arra következtetett, hogy az ember és az állatok őstípusai között nincsenek átmenetek, ezek kezdettől fogva külön fejlődtek, és a hirtelen evolúciós változásokat belső erők irányítják meghatározott cél felé.

[44] Heinrich Georg Bronn (1800–1862): német geológus és paleontológus. A Heidelbergi Egyetem természetrajz professzora, a Geológiai Társaság tagja (Wollaston-érem). 1860-ban Bronn fordította először németre A fajok eredetét, de a német változat végén, a fordító zárszavában rámutatott az elmélet nehézségeire. Bronn szerint az állatok és növények evolúciója a Teremtő terve szerint halad, nem pedig véletlenszerű módosulásokkal és természetes kiválasztással. Bronn tudománytalannak tartotta a külön teremtések gondolatát.

[45] Theodor Ludwig Wilhelm Bischoff (1807–1882): német embriológus és összehasonlító anatómus. A Heidelbergi, később a Müncheni Egyetem anatómia és élettan professzora.

[46] Moritz Friedrich Wagner (1813–1887): német természettudós. A Müncheni Egyetem tiszteletbeli professzora, a Bajor Tudományos Akadémia tagja. Wagner a fajképződést nem a természetes szelekciónak, hanem a földrajzi elkülönülésnek tulajdonította, szemben Darwinnal, aki úgy vélte, hogy új fajok izoláció és migráció nélkül is létrejöhetnek.

[47] Philipp Wilhelm Adolf Bastian (1826–1905): német néprajzkutató és antropológus. A Berlini Néprajzi Múzeum és a Német Királyi Földrajzi Társaság igazgatója, a Berlini Egyetem néprajz professzora, a Berlini Antropológiai, Etnológiai és Őstörténeti Társaság alapító tagja. Bastian elfogadta a kulturális evolúció gondolatát, de hevesen ellenezte Darwin elméletét, mondván, a fajok átalakulását eddig még senki nem figyelte meg.

[48] Jan van der Hoeven (1802–1868): holland összehasonlító anatómus és antropológus. A Leideni Egyetem zoológia professzora, a Holland Királyi Tudományos és Művészeti Akadémia tagja, a Londoni Antropológiai Társaság tiszteletbeli tagja. Van der Hoeven – Cuvier katasztrofizmusának híveként – elvetette az evolúció gondolatát.

[49] Jean-Baptiste Armand Louis Léonce Élie de Beaumont (1798–1874): francia geológus. A Francia Geológiai Társaság elnöke, a Conceil-Général des Mines alelnöke, az École des Mines és a Collège de France geológia professzora, a Királyi Társaság, a Francia Tudományos Akadémia és a Berlini Akadémia tagja. Beaumont a katasztrofizmus híve volt.

[50] Marie-Jean-Pierre Flourens (1794–1867): francia fiziológus. A Collège de France összehasonlító anatómia professzora, a Francia Tudományos Akadémia titkára és a Királyi Társaság tagja. Flourens ellenezte mind az ősnemzés, mind a fajok átalakulásának gondolatát.

[51] Jean Louis Armand de Quatrefages de Bréau (1810–1892): francia zoológus és antropológus. A Francia Tudományos Akadémia elnöke, a Lycée Napoléon természetrajz professzora, a Királyi Társaság tagja. Charles Darwin és francia előfutárai (1870) című művében Quatrefages szembeszállt a természetes kiválasztás elméletével, mert úgy vélte, hogy Darwin figyelmen kívül hagyta a faj és a fajon belüli változatok közötti lényegi különbségeket, illetve a természetes szelekció stabilizáló hatását.

[52] Jean-Henri Fabre (1823–1915): francia rovartudós. Számos tudományos ismeretterjesztő könyv szerzője. Fabre sohasem fogadta el a természetes kiválasztás elméletét, ennek ellenére munkásságát Darwin is elismerte.

[53] Britannica Hungarica Világenciklopédia, 4. kötet, 696. o. (Charles Robert Darwin)

[54] A Pallas Nagy Lexikona, V. kötet, 54. o.

[55] Thomas Henry Huxley: On the Reception of the Origin of Species (1887)

http://aleph0.clarku.edu/huxley/Book/Recep.html

[56] Élet és Tudomány: 2005/15 469. o.

[57] Charles Lyell (1797–1875): skót geológus. A Londoni King's College geológia professzora, a Geológiai Társaság és a Brit Szövetség elnöke, a Királyi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia tagja (Copley-érem, Királyi Érem, Wollaston-érem). Lyell szerint a múlt kulcsa a jelen, mert a földtörténeti múltban ugyanazok az erők alakították a világot, mint ma. A múlt eseményeire a jelenben játszódó folyamatokból következtethetünk, így szükségtelen természetfölötti hatásokat feltételezni. Lyell igyekezett „megszabadítani a geológia tudományát Mózestől”, a teremtés és az özönvíz bibliai elbeszélésének szó szerinti értelmezésétől. „Mindig úgy éreztem, mintha a könyveim fele részben Lyell fejéből pattantak volna ki…” – írta Darwin 1844-ben.

[58] Charles Lyell: The Antiquity of Man (http://www.gutenberg.org/etext/6335)

[59] Darwin Correspondence Project, 6684. levél (1869. március 27.)

[60] Alfred Russel Wallace: Darwinism (http://www.gutenberg.org/etext/14558)

[61] Hugh Falconer (1808–1865): skót botanikus, geológus és paleontológus. A Királyi Társaság alelnöke, a Kalkuttai Királyi Botanikus Kert igazgatója, a Geológiai Társaság titkára (Wollaston-érem).

[62] William Benjamin Carpenter (1813–1885): angol természettudós. A Királyi Intézet élettan professzora, a Brit Szövetség elnöke, a Királyi Társaság tagja (Lyell-érem). Carpenter az élővilág evolúcióját a Teremtő terve alapján, de másodlagos okok, természeti törvények által megvalósuló folyamatnak gondolta, éppen ezért nem értett egyet az evolúció gondolatát teológiai alapon támadókkal.

[63] Joseph Dalton Hooker (1817–1911): angol botanikus. A Királyi Botanikus Kert (Kew Gardens) igazgatója (1865–1885), a Királyi Társaság és a Brit Szövetség elnöke, a Francia Tudományos Akadémia tagja, a Nature tudományos hetilap és az X Klub egyik alapítója (Copley-érem, Darwin-érem, Királyi Érem, Linné-érem, a Királyi Földrajzi Társaság Aranyérme).

[64] Darwin Correspondence Project, 729. levél (1844. január 11.)

[65] Joseph Dalton Hooker: Flora Tasmaniae, iv

[66] Asa Gray (1810–1888): amerikai botanikus. A Harvard Egyetem természetrajz professzora (1842–1873), az Amerikai Tudományos és Művészeti Akadémia és az Amerikai Szövetség elnöke, az American Journal of Science tudományos folyóirat szerkesztője, a Smithsonian Intézet igazgatótanácsának tagja, valamint a Királyi Társaság, a Linné Társaság és számos európai tudományos akadémia tagja.

[67] Asa Gray: Darwiniana (http://www.gutenberg.org/etext/5273)

[68] Frederick Wollaston Hutton (1836–1905): angol geológus és zoológus. A Királyi Társaság és a Geológiai Társaság tagja. Hutton lehetségesnek tartotta a fajok átalakulását, amennyiben a módosulást a Teremtő által megalkotott törvények irányítják, de semmi esetre sem a Darwin által elgondolt irányítatlan és automatikus folyamatok. Ennek ellenére Darwin elismerőleg szólt Huttonnak a The Geologist című folyóiratban 1860-ban megjelent kritikájáról, mert Hutton „azon kevesek egyike, akik megértették, hogy a fajok átalakulását nem lehet közvetlenül bebizonyítani”.

[69] Charles Darwin: A fajok eredete, 407. o.

[70] Prohászka Ottokár: Isten és a világ, 168. o.

[71] Prohászka Ottokár: Isten és a világ, 168. o.

[72] Prohászka Ottokár: Isten és a világ, 174. o.

[73] Prohászka Ottokár: Isten és a világ, 175. o.

[74] Prohászka Ottokár: Isten és a világ, 176. o.

[75] Prohászka Ottokár: Isten és a világ, 177. o.

[76] Prohászka Ottokár: Isten és a világ, 180. o.

[77] Prohászka Ottokár: Isten és a világ, 181. o.

[78] Prohászka Ottokár: Isten és a világ, 166. o.

[79] Prohászka Ottokár: Isten és a világ, 167. o.

[80] Prohászka Ottokár: Isten és a világ, 167. o.

[81] Prohászka Ottokár: Isten és a világ, 128. o.

[82] Prohászka Ottokár: Föld és ég, II. kötet, 52. o.

[83] Prohászka Ottokár: Föld és ég, II. kötet, 38. o.

[84] Prohászka Ottokár: Isten és a világ, 164. o

[85] „Az élőlények rendszerezésének egyik alapvető egysége, amely közös ismertetőjegyekkel rendelkező, szaporodási közösséget alkotni képes élőlények csoportját jelöli. (…) Az egyazon fajhoz tartozó egyedek képesek egymással párosodni és életképes utódokat létrehozni, más fajok egyedeivel azonban nem.” (Britannica Hungarica Világenciklopédia, 6. kötet, 393. o.)

[86] Charles Darwin: A fajok eredete, 52. o.

[87] Charles Darwin: A fajok eredete, 52. o.

[88] Charles Darwin: A fajok eredete, 51. o.

[89] American Journal of Science and Arts 30, 14. o. (Idézi: Jáki Szaniszló: A tudomány Megváltója, 150. o.)

[90] Charles Darwin: Az ember származása, 236. o.

[91] Charles Darwin: Az ember származása, 227. o.

[92] Bill Bryson: amerikai író. Számos tiszteletbeli doktori cím birtokosa. A Majdnem minden rövid története című tudományos ismeretterjesztő könyve elnyerte az Európai Unió Descartes-díját és a Királyi Társaság Aventis-díját.

[93] Bill Bryson: Majdnem minden rövid története, 351. o.

[94] Charles Darwin: A fajok eredete, 141. o.

[95] Charles Darwin: A fajok eredete, 117. o.

[96] Stephen Jay Gould: Az elméricskélt ember: 320. o.

[97] Kampis György: tudományfilozófus. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tudománytörténeti és Tudományfilozófiai tanszékének vezetője, a Magyar Biológiai Társaság és a Magyar Filozófiai Társaság tagja (Bauer Ervin-díj).

[98] Charles Darwin: A fajok eredete (Kampis György: Bevezető tanulmány, xv)

[99] Charles Darwin: A fajok eredete (Kampis György: Bevezető tanulmány, xvi)

[100] Britannica Hungarica Világenciklopédia, 4. kötet, 698. o. (darwinizmus)

[101] Charles Darwin: A fajok eredete, 431. o.

[102] Janet Browne: Charles Darwin, 99. o.

[103] Charles Darwin: A fajok eredete, 14. o.

[104] Charles Darwin: A fajok eredete, 430. o.

[105] Charles Darwin: A fajok eredete, 107. o.

[106] Charles Darwin: On the Origin of Species, 184. o.

[107] Charles Darwin: Az ember származása, 109-110. o.

[108] William Charles Wells (1757–1817): skót orvos, nyomdász. A Királyi Társaság és az Edinburgh-i Királyi Társaság tagja (Rumford-érem).

[109] Charles Darwin: A fajok eredete, 3. o.